2.Rész -Vallomás-

 Sziasztok! Megérkezett a 2.rész. :) Jó olvasást!

"Mindenki képes arra, hogy boldogtalanul éljen, a boldogsághoz azonban nagy bátorságra van szükség - az már nehéz feladat."

Úton a kórház felé, egyre ért bennem a gondolat, hogy elmegyek. Az anyósülésen ülve, fejjel az ablaküvegnek támaszkodva bámultam ki az elhaladó épületek sűrűjére. Anyám nem akarta tudomásul venni, hogy még tudok egyedül közlekedni, ezért a nyakamba sózta a nagynénémet, hogy kísérjen el a kötelező vizsgálatokra. A Dallas közeli kisváros Lewisville, ahol laktam kihalt volt, szinte az év összes napján, ez most sem volt másként. Egy-egy öreg nénike sétált a boltba, vagy éppen az orvoshoz, aki történetesen az apám volt. Anyám a helyi könyvtár vezetője, ezért ott is ha ideje engedi – ami akad neki bőven – folyamatosan a tudományos könyveket bújja hatásos gyógymódok után. Eddig sikertelenül.

Amikor megtudtam a végzetes diagnózist, teljesen összetörtem, a tüdőmből kiszorult minden levegő, a torkomban gombóc növekedett. Hiába fogta anyu a kezemet, abban a pillanatban még ő sem tudott megvigasztalni. Mindenkit kizavartam a szobából, órákig bőgtem, szemeim hatalmasra duzzadtak, még aznap megkaptam az első sugárkezelésemet. Három hét múlva elkezdett a hajam hullani. Mikor felkeltem, a párnámon csomókban köszönt vissza a hajam. A gyógyszerek és a kezelések együttese elvette minden erőmet, napokig csak feküdtem. Még a földszintre is szörnyű kínok árán jutottam le. A kemó után mindig a mosdóban kötöttem ki, a szüleim felváltva fogták a hajamat, miközben én éppen a vécébe hánytam. Szörnyű hetek vannak a hátam mögött, ezért is döntöttem a drasztikus gyógyítási kezelések elhagyása mellett. A gyógyszerek ugyan nem segítenek úgy mint ezek a kezelések, de sokkal jobban vagyok tőlük mint a kemótól, vagy a sugárterápiától. Inkább szeretnék rövidebb, de tartalmasabb, mozgékonyabb életet élni, mint hosszabb, de kimerült, és ágyhoz kötöttet. Az orvosok már az első hetekben közölték, hogy ezt a fajta tumort nem lehet megműteni, végzetes lenne számomra. Másfél évet jósoltak nekem a kemó mellett, de mivel elutasítottam ezt a fajta kezelést, a tumorom egy időzített bomba, bármikor véget vethet az életemnek.

A majdnem egy órás út alatt, nem sokat szólaltam meg. A költözésem részletei teljesen lekötötték minden gondolatomat. Izgatottan vártam az előttem lévő kalandokat. Fogalmam nem volt hol fogok lakni, és azt sem egyáltalán hova akarok menni. Csak azt tudtam biztosan, hogy minél messzebb Lewisville-től. Szeretném a szüleim elválását könnyebbé tenni, és a sajátomét is. Egyedül fogom őket hagyni, én vagyok az egy szem gyerekük. Nem fogják könnyen túl tenni magukat ha elmegyek. Nem szeretném azt látni, hogy mennyire szenvednek, és én sem akarom, hogy azt lássák mennyire legyengülök a végére. Az utolsó napokban majd hazajövök elbúcsúzni, éppen elég lesz nekik ez is.

– Sophie! Hé! Figyelsz egyáltalán? – nevetett Julie nénikém. Éppen egy piros lámpánál álltunk, már majdnem a kórháznál jártunk.

– Igen? – kaptam rá a tekintetemet.

– Csak azt kérdeztem mit akarsz majd ebédelni? – mosolya mint az anyukámé, nemhiába voltak ők testvérek.

– Umm, ja. Nekem mindegy – vágtam rá.

– Na persze – forgatta a szemeit. – Itt vagyunk Dallasban, a gyors kaják Mekkájában, és neked mindegy mit eszel? Lewisville-ben nem ehetsz ilyet! – szemei ismét az útra fókuszáltak, jobb keze a sebességváltón mozgott, elindult a sor.

– Egyébként sem ehetek gyors kaját! Ha anyu megtudja megöl mindkettőnket! – nevettem, bár legbelül tudtam, hogy anyám tényleg nem örülne neki. – De amit nem tud, az ugye nem fáj!?

– Így van! – szőke tincseit a füle mögé tűrte, alig volt 10 évvel idősebb nálam, elég késői gyerek volt a nagyiméknál, talán ezért is értettük magunkat meg ennyire. Néha úgy viselkedett mint egy őrült tini, pedig már a 30-at taposta. A pasijait havonta váltja, úgy öltözködik mint egy tizenéves, hasát szinte még télen is alig fedi valami, dekoltázsa évszaktól függetlenül kibuggyan a felsőjéből, amit persze rengeteg férfi megcsodál, mint most is a mellettünk lévő kocsisorból is. Egy fickó kacsintott Julie-ra, majd vigyorra húzta ajkait.

– Perverz majom! – Julie megnyomott egy gombot, majd a fekete ablakok eltakartak minket a kíváncsi szemek elől. Mosolyogva néztem a másik irányba, nem értettem Julie reakcióját, hiszen ő adja a pasik alá a lovat.

– Elmondod végre min törted a buksid egész idő alatt? Nem vagy te ilyen szótlan! Tudom, hogy van valami amit nem mondasz el!

Mivel kint 30 fok körül lehetett, az ablakok felhúzása nem volt valami jó ötlet, ráadásul a kérdésére duplán izzadni kezdtem.

– Bekapcsolod a légkondit? – ziháltam.

– Ja, persze – vetette oda egyszerűen. – Na elmondod? – félszemmel engem vizsgált, talán ő az egyetlen ember aki szinte még a gondolataimba is belelát. Úgy ismer mint senki mást ezen a Földön.

– Igazad van, van valami. Anyuéknak sem szóltam még róla – tekintetemet ismét az ablakon túlra szegeztem. Görcsösen a székem kárpitját markolásztam. Alapjában véve nem vagyok egy izgulós, és ideges típus, de ez a döntés, hogy itt hagyok mindenkit nagyon feszélyezetté tett. Mikor kifundáltam ezt a dolgot, olyan egyszerűnek tűnt, de most, hogy valakinek beszélnem kellett róla, megrémültem.

Julie türelmesen várta amíg összeszedem a gondolataimat. Közben megérkeztünk a kórház parkolójába is. Megvártam amíg leparkol, és rám tud figyelni.

– Nincs olyan, amit nem értenék meg, tudod nagyon jól, és a szüleid is hasonlóan megértőek – az egyik kezemért nyúlt, lágyan megszorította, hogy a támogatását erősítse.

– El fogok menni! – nyögtem ki gyorsan. Szemeimet lesütöttem, ujjaimat agymásba kulcsoltam, hogy lekössem őket.

– Hova? Nem akarsz a vizsgálatra menni? Tudod, hogy kötelező! – értetlenül pislogott, nem értett meg.

– Jaj dehogy! – testemmel felé fordultam. – Most még bemegyek, de nem akarok több kórházi vizsgálatot. Hiába való lenne itt elvesztegetni az időmet – rámutattam a kórházra. – Nem akarok gyógyszerek és a terápiák foglya lenni! Élni akarok! – hangom magabiztos volt. Biztos voltam a döntésemben.

– El akarod hagyni a családod? Jól értem? – nénikém szemei összeszűkülve kémleltek, kezdte felfogni mire akarok kilyukadni.

– Nem éppen így fogalmaznék, de igen –  szomorú szemei akárcsak az anyukámé, könnyek gyülekeztek tengerkék szemeiben, de nem engedte el őket.

– Miért? – tette fel a kérdést.

– Te is tudod, hogy nem segít a kemó és a sugárkezelés. Pár rövid hónapot adnának nekem. A gyógyszerekkel is jól érezhetem magam. Szeretném egyedül felfedezni a világot, szórakozni akarok kötöttségek nélkül. Ki akarom élvezni az utolsó hónapjaimat! De itt nem tehetem meg! Nem akarom látni a szüleim szenvedését, könnyebbé akarom tenni nekik az elválást! – szinte egy levegővel mondtam el az indokaimat, de nem tűnt meggyőzöttnek.

– Szerinted könnyebb lesz nekik? Szerinted ha elmész boldogok lesznek?

– Tudom, hogy nem! De talán nekem könnyebb lesz – szavaim kicsit önzőnek hatottak, de Julie erre nem tért ki.

– Ez a te döntésed, és ha így érzed jónak, tedd amit tenned kell. Ha a helyedben lennék lehet én is így döntenék – pár perccel ezelőtti vidámsága úgy tűnt el mint felhő felett a nap.

Másodpercekig csak néztük egymást, majd közelebb hajoltam hozzá, és átöleltem őt, tudtam, hogy a szüleim ennél sokkal rosszabbul fogják majd lereagálni ezt a döntést, de nem volt mese, muszáj volt nekik is megtudniuk.

*

Mire Julie estére hazavitt, a szüleim már vacsorával vártak engem. Mielőtt nénikém elbúcsúzott volna, szorosan megölelt, és ezt suttogta a fülembe: „Bárhova mész is, mi mindig itt leszünk neked, a döntésed ők is meg fogják érteni.”

Anyu már az ajtóban várt, gondosan művelt virágoskertjét nézte amíg meg nem érkeztünk. Puszit nyomott az arcom mindkét felére, intett Julie-nak, majd odament hozzá beszélgetni, aki még mindig a kocsiban ült.

– Menj be, édesem, rögtön megyek én is! – mosolygott anyám.

Beléptem a házba, az illat ami körül lengte a szobákat, már gyerekkorom óta ugyanilyen volt. Talán a tökéletes megnevezés rá; az otthon illata. Mélyen magamba szívtam minden részecskéjét, az előszoba falain a családunk képei díszelegtek. Minden fontos momentum meg volt örökítve. Az első amit a belépéskor észre vesz az ember, az a születésem után készült kép, majd az ovis ballagásom, a helyi középiskolás úszóverseny képe követte, azután a ballagásom napján megörökített taláros kép, végül ismét egy kórházi kép, épp az első kemoterápiám után voltam. Anyám mindenképpen meg akarta örökíteni ezt a pillanatot, azt mondta ez is az életünk része, akkor is ha rossz.

Pár perccel később már mind a hárman a vacsora körül ültünk. Mielőtt enni kezdtünk, anyám elmondta a szokásos imát, majd a napomról kérdezett.

– Nagyon megviseltek a mai vizsgálatok?

– Az MR nem volt kellemes, de az mikor volt az? – mosolyogtam undorodva. – A vérvételt még mindig ki nem állhatom – villámat beleszúrtam egy csirkemell darabkába.

– Ugye nem ettetek semmi egészségtelent? – kérdezte apám, ezzel is anyámat akarta cukkolni.

– Ha Julie-val volt, szerinted nem vitte bele a rosszba? – nevetett anyám.

– Csak egy sajtburger volt – vigyorogtam. – Na jó, és egy light cola – elhallgattam egy pillanatra. – És pár darab rántott sajt.

Anyu felhúzta a szemöldökét, láttam rajta, hogy nem erre a válaszra számított, titkon bízott abban, hogy talán tudtam a csábításnak ellenállni. Apámmal összevigyorogtunk, ő mindig a tettestársam volt ha anyu ugratásáról esett szó. Olyan boldogok voltunk a betegségem előtt, ez a pár pillanat felidézte, milyen volt régen. Mosolyom halványodni kezdett, a költözésem gondolatai kúsztak a szemeim elé. Tudtam, hogy nem sokára ez a jó hangulat tova fog szállni.

– Valami baj van? – kérdezte apám. Látta, hogy már nem nevetek velük. Gondolataim kiülhettek az arcomra, mert anyám is aggódva mért végig.

– Rosszul vagy Sophie? – anyu szinte ki sem mondta kérdését, már mellettem termett, azt hitte el fogok ájulni. Sietve nyúlt a hátamhoz, hogy megtartson, rutinja volt már ebben, főleg a kemók után.

– Jól vagyok, anyu – mosolyogtam erőltetve. – Ülj vissza, kérlek!

– Biztos jól vagy? – leült a székére, még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy igazat mondtam az állapotomról.

– Igen, biztos. Mondanom kell valamit nektek – szemeimet az ételemre sütöttem, nem tudtam a szemeikbe nézni. Egyszerre tört fel bennem a kétségbeesés és a félelem. Egyre komolyabb volt a helyzet, már nem csak a gondolataimban játszadoztam a költözés lehetőségével, ha most elmondom nekik, az hatással lesz rájuk, fájni fog nekik. És ez az egy amit nem akartam, fájdalmat okozni.

– Mondd bátran! – mosolygott apám biztatóan, óvatosan anyám kezéért nyúlt az asztalon, mintha titkon sejtette volna, hogy amit mondok az kiborítja a bilit.

– Elköltözöm – hangom távolinak hatott, mintha nem én ejtettem volna ki a szavakat, megtettem, nem volt visszaút.