2015. február 2., hétfő

1.Rész -Próbálok erős maradni-

 Sziasztok! Meghoztam az első részt a blogra. Remélem több embert megfog majd ez a kis történet. Nyugodtan hagyjatok kommentet, szívesen veszem a pozitív és negatív jellegű kritikákat is, ha van észrevételetek, írjátok meg nekem. Jó olvasást!


"A gyerekek iránti szeretetünkben benne van, hogy el fogjuk veszíteni őket."


Minden egy pörgős nap után kezdődött az egyetemen. A fejem majd’ szétszakadt az előadások után. Hetek óta tartott a fejfájásom, de betudtam a vizsgaidőszak kellemetlen velejárójának. De azon a bizonyos napon a szervezetem nem bírta tovább. Mikor a büfébe siettem az egyik csoporttársammal, az ebédlő közepén egyszerűen elterültem mint egy részeg víziló, epilepsziás rohamot kaptam. Szerencsére néhány önjelölt orvosnak köszönhetem, hogy nem haraptam el a nyelvem, ez még sem vigasztalt abban, hogy egy egész egyetemnyi diák látta feltörni a számból a habzó nyáltengert. Azonnal beszállítottak a legközelebbi kórházba, ahol órák alatt megállapították, hogy rákos sejtek zabálják az agyamat, a   szövettan után kiderült, hogy egy igen agresszív rákkal állok szemben, melynek csodás neve: Glioblastoma multiforme. A bal halántékom körül tevékenykedik, de ez még semmi, bármelyik pillanatban gondolhat egyet és átterjedhet a másik agyféltekémre is. Műtéti eltávolítása nem lehetséges, ami azt jelenti, hogy tovább fog nőni, és bármikor bedobhatom a törölközőt. Az orvosaim szerint akár másfél évet is élhetek még a kezelések mellett. Hét-nyolc féle gyógyszert kellett szednem, és két hetente sugárkezelést kaptam, amit nekem elhihetsz nem volt valami felemelő. Ezek a kezelések visszatarthatják a tumorom növekedését, de csak ideig óráig.
Bármennyire is lehangoló a történetem, az én sztorimnak még itt nincs vége. Ami azt illeti talán még csak ezek után kezdődik. Más emberek ilyenkor már eltemetik magukat. Feladják a hitüket, elzárkóznak az emberektől, nem látják meg többé a világ szépségeit. Na jó, én nem azt mondom, hogy örültem a betegségemnek, sírtam is, rengeteget. Eleinte nehéz volt elfogadnom ami velem történik, igazságtalannak éreztem. Két hónapja tart a harcom ezzel a betegséggel,   nagy mértékben megváltoztatta a mindennapjaimat. Már nem járok az egyetemre, a kezelések miatti gyengeségem, és rosszulléteim felőrölték az energiámat. De egy nap úgy keltem fel, hogy ez így nem mehet tovább, úgy kell élnem mint ezelőtt, ki kell élveznem minden pillanatot amíg a Földön tartózkodom. Látni akarom egy kis tehén megszületését, ahogy a hósipkák olvadnak a sarkmezőkön, és hallani szeretném Bruno Mars angyali hangját, amint csak nekem énekel. Romlott tökkel akarom dobálni az exem házát, ja és repülni is vágyom. Tudom, némelyik szinte megvalósíthatatlan, de én azon leszek, hogy mindent megéljek, minden zsigeremben érezni akarom, hogy szabad vagyok, mindent megtehetek. Ezért a sugárt és a kemót pár napja kiiktattam a napirendjeim közül, ugyan a gyógyszereket még szedem, de idő kérdése, hogy mikor szabadulok meg tőlük is. A szüleim rettentően aggódnak értem, édesanyám mindennap órákat gubbaszt a gépe felett, hogy gyógymódot keressen nekem. Apám egyszerűen beletörődött a helyzetbe, háziorvos lévén van egy kis rálátása a dolgokra, ezért ő az egyetlen a családban aki a leghamarabb fogadta el a gyógykezelés ellenességemet. Ezek a dolgok csak pár rövid hónapot adhatnak nekem, de milyen áron? Folytonos rosszulléteket kapnék a kemó után, hánynék, olyan gyenge lennék mint egy falevél. Nem akarok a kemó, és más kórházi baromság fogja lenni. Élni akarok, ha csak egy rövid időre is, de mindent megteszek, hogy életem legboldogabb hónapjait éljem át.
*
Anyám úgy lopakodott fel a nyikorgós falépcsőn az emeletre, mintha egy elefánt tette volna. Hangos recsegések jelezték, hogy reggelit hoz fel a szobámba. Azt hiszi akkor ébredek fel mikor megsimogatja a hajamat, soha nem árultam még el magam, meghagyom ezt a kis örömet neki. Mi lenne ha megtudná, hogy képtelen halkan közlekedni?
Szemeimet bántotta a kintről beszökő nap sugarai, hunyorítva fókuszáltam az ablakra, a fények úgy táncoltak a reluxám szélétől egészen a padlóig, mint megannyi szentjánosbogár az éjben. A földszintről felszökő kávé illata elöntötte a szaglóidegeimet, vágyakozva nyeltem egyet, 2 hónapja, hogy nem ihattam a finom italból. Az orvosom megtiltotta.
Anyám óvatos, de hangos léptekkel nyitotta ki az ajtómat, majd besettenkedett hozzám, egészen az ágyamig.
– Kincsem, Édesem! – suttogta a fülembe, hallottam ahogy a tálcát az éjjeliszekrényemre helyezte. Majd ujjai gyengéden szántottak végig másnapos hajamon. A legjobb érzés volt   a világon, minden érintéséből éreztem, mennyire szeret engem.
– Ugye nem zöldség és gyümölcs a menü? – dünnyögtem fáradtan a párnámba. Kezeimet a párnám alá csúsztattam, arcomat a párnába temettem. Anyu tudta, hogy simogatnia kell, olyan voltam mint egy kiscica, szinte még doromboltam is.
– Sophie, már nem vagy kisgyerek! – nevetett fel csilingelő hangján, de nem vette le a hajamról a kezét, tovább simogatott.
– Ez az egyik legjobb dolog amiért érdemes élnem, kérlek ne kínozz! – brummogtam tettetett sértődöttséggel. Az ujjbegyei megálltak a tarkómnál, éreztem ahogy megrázkódik mellettem. – Anyuuu – húztam el a szót, hogy folytassa.
Válasz és simogatás helyett halk szipogást és hüppögést hallatott. Egy pillanat alatt hasról a hátamra kerültem. Azon nyomban ő is megmozdult, háttal ült nekem. Próbálta eltakarni előlem keserű könnyeit. Őszbe menő, barna hajzuhatagával falat emelt maga köré.
– Bocsáss meg! Túl érzékeny vagyok! – nyögte ki halkan.
– Nem akartalak megbántani! – egyik kezemet a vállára helyeztem, lágyan megszorítottam, hogy érezze még mellette vagyok. Éreztem, hogy ez még nem segít, ezért feltérdepeltem, és mindkét karommal átöleltem őt. – Ne sírj! – csitítottam.
Körbenéztem a lila, virágmintás szobámon, oly sok boldog, és rossz pillanatot láttak ezek a falak, itt nőttem fel, ide zárkóztam be ha hisztis voltam, itt csókolt meg az első fiú, és most itt peregnek életem utolsó hónapjai is. Rájöttem, hogy nem akarok bezárva meghalni, ki kell innen törnöm. Anyám minden egyes elérzékenyülése közelebb vitt ahhoz a ponthoz, hogy el kellett fogadjam az eljövendőt, mégpedig azt, hogy hamarosan meghalok. Ha tetszik, ha nem.
– Nem akarom, hogy elmenj! Esküszöm simogatlak életed végéig. Ha ez kell ahhoz, hogy velem maradj, megteszem! – sírós hangját próbálta normalizálni, de nehezen ment neki.
– Jaj Anyu! – még szorosabban szorítottam őt, talán percekig is, egészen addig amíg rázkódós sírása alább nem hagyott. – Mindig veletek leszek, idebent – jobb kezemet a szíve felé helyeztem. Erősnek mutatkoztam előttük, de legbelül rettegtem a haláltól.
– Nekem ez nem elég! – végre rám nézett, piros, duzzadt szemei kialvatlanságról és hatalmas lelki fájdalomról árulkodott.
– Clara! Hamarosan indulnunk kell! Siess kérlek! – apám dörmögős, mégis szeretetteljes hangja szűrődött be a kis szobába, majd pár pillanattal később ő maga is megjelent az ajtómban. Hófehér, rövid haja mit sem öregített rajta, még mindig nagyon jó képű volt, mosolya a legnyugtatóbb volt a világon, tekintélyt parancsoló megjelenésén barna, őzike szemei mindig halványítottak.
– Jó reggelt, szerelmeim! – mosolya ugyan nem fagyott le az arcáról mikor meglátott, mégis láttam rajta, hogy megviseli a látvány. Próbált erősnek mutatkozni, ami anyámnak egyáltalán nem ment.
– Szia, Apu! – viszonoztam mosolyát, majd egyik kezemmel jeleztem, hogy jöjjön közelebb. Leült mellénk, fejét anyám vállára hajtotta, karjaimmal átöleltem őket, tudtam, hogy apámnak is szüksége van a támogatásra, bármennyire is nem mutatja ki.
– Látod George, ő a mi kis angyalkák – suttogta anyám szipogva.
– Mindig is az lesz Clara! – apám dörmögős hangja mintha egy pillanatra elcsuklott volna, kezemet a tenyerébe helyezte, lágyan megszorította.
Hosszú hetek óta ez volt az első, hogy én is elmorzsoltam egy könnycseppet. Előttük tartani akartam magam, nem szerettem volna még nagyobb fájdalmat okozni nekik. Féltem őket, félek attól, hogy nem élik túl az elvesztésemet. Halálom után is így óvom majd őket, igazuk lesz, én leszek a védőangyaluk. Istennel már az első percben megtárgyalom ezt.

2 megjegyzés:

  1. Nekem ez most egy kicsit visszaesés volt a prológushoz képest, de még mindig jó :) már a prológusban is észrevettem és most is, hogy nagyon sok elgépelési hibád van, ezek kiküszöbölésére ajánlanám a többszöri átolvasást, vagy egy béta alkalmazását, bár ezekből annyi van mint esthajnalcsillag az égen (értsd: kevés) már ami a becsületesen, kifogástalanul dolgozó fajtát érinti. A fejezet nem volt rossz, bár nekem az első felében mikor a betegségéről beszél úgy tűnik mintha elviccelné az egészet, ami azért egy kicsit képtelenségnek tűnik. Szerintem több leírás kellene főleg a betegségről, illetve Sophie környezetéről, a szobájáról, arról hogy a kezelések milyen hatással vannak rá :) ezek lényegesen meghosszabbítanák a történetet mert ez a fejezet például nagyon rövidre sikerült. Mindenesetre várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszönöm, hogy ismét írtál. :)
      Igazad van a hibákat illetően, a következő részig kijavítom őket. Másodjára átolvasva nekem is jobban feltűntek.
      Sophie betegsége miatti könnyelműsége direkt volt. Szeretném őt egy vidám, kemény lánynak lefesteni, aki nevetéssel szeretne búcsúzni majd a Földtől, persze ez nem biztos, hogy végig így marad.
      Még egyszer köszönöm, hogy írtál. :)
      xx

      Törlés