3.Rész -Az út kezdete-

Sziasztok! Hónapok után új rész! :) Jó olvasást!

"Az otthonod ott van, ahol valaki szeretné, ha tovább maradnál."

Azt hittem sokkal könnyebb lesz önzőnek lennem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nehezebb mint gondoltam. Azt látni, hogy édesanyám szemei könnyektől csillognak, és apám arca eltorzul a fájdalomtól, nagyon megrendítő volt. Ez a fajta csalódás, ami a szemeikben tükröződött más volt, teljesen más mint amikor megtudták a betegségemet. Másodpercekig csak néztük egymást, hol anyámra, hol pedig apámra tekintettem. Egy halk hang a fejemben azt mondta, hogy önző vagyok és gonosz. Ez lehetett a lelkiismeretem.
– Ugye most csak viccelsz? – kezdett bele apám rekedt hangján. - Hova költöznél? Csak nem Julie-hoz?
– Nem, nem hozzá – szemeimet lesütöttem, minden egyes pillantásuk a szívemig hatolt.
– Miért akarsz most itt hagyni minket? Beteg vagy! Nem engedhetünk el! – anyám sírva ejtette ki a szavakat, muszáj volt megnyugtatnom őt, felálltam és átöleltem.
– Ne haragudjatok, de el kell mennem! Tudom, hogy nincs sok hátra, ezért muszáj! – füleibe duruzsoltam, de ezzel csak szítottam az értetlenségüket, nem tudták hova tenni a döntésem.
– A kezelések elutasítását megértem, de ezt nem tudom megemészteni! – apám hirtelen eltolta magát azt asztaltól, a szék nyikorgott a parkettán, pislogva bámultam utána mindaddig amíg el nem tűnt a szobájuk ajtaja mögött. Anyám szipogva kapaszkodott belém, sírása egyre keservesebb lett.
– Nem lesz semmi baj, visszajövök, ígérem!
– Mi lesz ha rosszul leszel valahol? Mi lesz ha senki nem fog neked segíteni? Idegen emberek között akarsz – itt elcsuklott a hangja.
– Meghalni? – fejeztem be helyette. – Nem! Erről szó sincs! Meg kell értenetek, hogy élveznem kell az életemet, addig amíg tehetem! De ha itt maradok ezt nem valósíthatom meg!
– Miért? Ha kell segítünk mindenben! Tudod te is! – ölelése egyre szorosabbá vált, majd kis idő múlva elengedett, így le tudtam ülni vele szembe.
– Miattatok akarok elmenni! – kinyögtem, bár tudtam, hogy ezzel talán még jobban megbántom anyámat.
– Mi? – hirtelen levegőt venni is elfelejtett.
– Nem akarom, hogy azt nézzétek mikor robbanok le, nem akarom látni mennyire szenvedtek miattam! Nem akarom az utolsó hónapjaimat úgy élni, hogy tudom mekkora fájdalmat okoztam! Önző vagyok! Tudom! – könnyek gyűltek a szemeimbe, egy szuszra hadartam el a mondatot.
– Oh, kislányom! – megszorította a kezeimet, sírása végre alább hagyott. – Ne aggódj miattunk, mi rendben leszünk.
– Nem, nem lesztek – suttogtam, könnyeim utat törtek maguknak, amit anyám gyorsan letörölt az ujjaival.
Újra átöleltem őt, majd sietve a szobámba rohantam, ezúttal nem követett senki, hagyták, hogy én is lenyugodjak, vagy talán elsősorban magukat akarták megnyugtatni. Nem tudom.
Napokig ment a harc az elköltözésemmel kapcsolatban, engem viszont nem lehetett eltántorítani, menni akartam. Apám végre leműszakiztatta a kocsimat, azt mondta legalább legyen valami ami rájuk emlékeztet majd. Ez a 91es járgány még a megismerkedésükkor játszott nagy szerepet, úgy tartották ha nekik szerencsét hozott akkor, nekem is fog.
– Mindennap gondolok majd rátok, ne féljetek attól, hogy elfelejtelek titeket, nem örökre megyek el – a csomagjaimat cipeltük az öreg autóhoz.
– Mindennél jobban vágyom arra, hogy visszagyere, de tudom azt is, hogyha újra látlak, akkor az már csak a végén lesz... – anyám hangja elcsuklott, könnyekkel áztatott szemei hatalmas fájdalomról árulkodtak. Magamhoz szorítottam őket, napok óta most először gyengültem el, és már majdnem mondtam, hogy maradok, de egy hang a fejemben visszatartott. „Menned kell”.

Joulie nénikémtől is elköszöntem, természetesen ő is sírt, megígértette velem, hogy megengedem, hogy valamikor meglátogasson a közeljövőben, belementem.
Hatalmas levegőt vettem, hallottam anyám hisztérikus zokogását, de nem fordultam meg, beültem az autóba, magamra csuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot, és elindultam. Nem tudtam hova, azt sem tudtam, hol éjszakázok aznap, vagy egyáltalán milyen emberekkel futok majd össze, a szívem összeszorult mikor a visszapillantóba néztem, ott álltak hárman, megtörten. Ekkor lettem figyelmes egy eszeveszettül gyorsan bicikliző lányra, össze-vissza kalimpált, mire lefékeztem az út mellett.
– Katie! – kiszálltam az autóból, és néztem ahogy közeledik.
– Te szemét! Komolyan köszönés nélkül akartál elmenni? – eldobta a biciklijét és a nyakamba ugrott, szorosan ölelt.
Katie volt az egyetlen barátom, már gyerekkorunk óta ismertük egymást. Tudta, hogy el akarok menni, de nem sejtette, hogy tényleg beváltom a szavaimat.
– Ne haragudj!
– Rettentően dühös vagyok rád! – Könnyei eláztatták a blúzomat, kemény szavai ellenére sokkal jobban kezdett szorítani.
– Mennem kell. – Eltoltam magamtól lágyan, barna szemei zavartságot sugároztak.
– Tudom. És elengedlek. Csak még utoljára látni akartalak, viszont te engem nem! – sértődötten hátrált tőlem.
– Ez nem igaz! De te is csak visszatartanál, értsd meg mennem kell!
– Menj csak – hangja megenyhült, arcának vonásai lágyabbak lettek. Anyámék a távolból figyelték a jelenetet, ezúttal gyorsabban vágódtam a kocsiba. Nem néztem vissza többé, de még kiszóltam Katie-nek.
– Még látjuk egymást.

Görcsösen szorítottam a kormányt, a gázra tapostam és elhajtottam. Rettentően nehéz volt visszatartani a könnyeimet, a torkomban hatalmas gombóc növekedett, de ahogy a kilométerek pörögtek a számlálón, úgy nyugodtam meg én is.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz, egyszer elhagynom mindenkit akit valaha szerettem. Bár önként mentem el, mégis úgy hatott rám ez az egész ügy, mintha más kényszerítené rám, most érezhettem én is, mit fognak majd hónapok múlva érezni a családtagjaim. A búcsú percei rettenetesen fájtak, mintha ezer tőrt forgattak volna meg a szívemben. Én akartam ezt, és tudom, hogy ennek így kellett történnie. Hívogat egy új élet, egy rövid, de tartalmasabb élet.
Ahogy elhagytam Lewisville határát, a felszínre tört bennem a hiányérzet, és az események okozta lelki megrázkódtatás. Muszáj volt félre állnom a kocsival. A kormányra dőltem, zokogtam mint egy kisgyerek. Percekig tartott a kitörésem, de ez is része volt a megnyugvásomnak.
Összeszedtem magam, és útnak indultam. Nem tudtam hova, még csak azt sem, hogy mit fogok ott majd magammal kezdeni. Pénzem egy jó ideig kitart, az egyetemre félrerakott pénzt apám átutalta a számlámra, és nekem is volt valamennyi a diákmunkákból, így ezzel nem kellett foglalkoznom.
Először kúszott a gondolataimba, hogy mi lesz ha egyedül maradok, mi lesz ha nem tudok normális barátságokat, ismeretségeket kötni? Pár pillanat volt az egész, mégis megrémültem, elhessegettem ezeket a gondolatokat azzal, hogy mindent megteszek az új kapcsolataim érdekében, nem leszek visszahúzódó, és szótlan. Jól fogom érezni magam életem hátralévő részében, úgy fogok szórakozni mint a korosztályom, és ebben senki sem tud megállítani.

2.Rész -Vallomás-

 Sziasztok! Megérkezett a 2.rész. :) Jó olvasást!

"Mindenki képes arra, hogy boldogtalanul éljen, a boldogsághoz azonban nagy bátorságra van szükség - az már nehéz feladat."

Úton a kórház felé, egyre ért bennem a gondolat, hogy elmegyek. Az anyósülésen ülve, fejjel az ablaküvegnek támaszkodva bámultam ki az elhaladó épületek sűrűjére. Anyám nem akarta tudomásul venni, hogy még tudok egyedül közlekedni, ezért a nyakamba sózta a nagynénémet, hogy kísérjen el a kötelező vizsgálatokra. A Dallas közeli kisváros Lewisville, ahol laktam kihalt volt, szinte az év összes napján, ez most sem volt másként. Egy-egy öreg nénike sétált a boltba, vagy éppen az orvoshoz, aki történetesen az apám volt. Anyám a helyi könyvtár vezetője, ezért ott is ha ideje engedi – ami akad neki bőven – folyamatosan a tudományos könyveket bújja hatásos gyógymódok után. Eddig sikertelenül.

Amikor megtudtam a végzetes diagnózist, teljesen összetörtem, a tüdőmből kiszorult minden levegő, a torkomban gombóc növekedett. Hiába fogta anyu a kezemet, abban a pillanatban még ő sem tudott megvigasztalni. Mindenkit kizavartam a szobából, órákig bőgtem, szemeim hatalmasra duzzadtak, még aznap megkaptam az első sugárkezelésemet. Három hét múlva elkezdett a hajam hullani. Mikor felkeltem, a párnámon csomókban köszönt vissza a hajam. A gyógyszerek és a kezelések együttese elvette minden erőmet, napokig csak feküdtem. Még a földszintre is szörnyű kínok árán jutottam le. A kemó után mindig a mosdóban kötöttem ki, a szüleim felváltva fogták a hajamat, miközben én éppen a vécébe hánytam. Szörnyű hetek vannak a hátam mögött, ezért is döntöttem a drasztikus gyógyítási kezelések elhagyása mellett. A gyógyszerek ugyan nem segítenek úgy mint ezek a kezelések, de sokkal jobban vagyok tőlük mint a kemótól, vagy a sugárterápiától. Inkább szeretnék rövidebb, de tartalmasabb, mozgékonyabb életet élni, mint hosszabb, de kimerült, és ágyhoz kötöttet. Az orvosok már az első hetekben közölték, hogy ezt a fajta tumort nem lehet megműteni, végzetes lenne számomra. Másfél évet jósoltak nekem a kemó mellett, de mivel elutasítottam ezt a fajta kezelést, a tumorom egy időzített bomba, bármikor véget vethet az életemnek.

A majdnem egy órás út alatt, nem sokat szólaltam meg. A költözésem részletei teljesen lekötötték minden gondolatomat. Izgatottan vártam az előttem lévő kalandokat. Fogalmam nem volt hol fogok lakni, és azt sem egyáltalán hova akarok menni. Csak azt tudtam biztosan, hogy minél messzebb Lewisville-től. Szeretném a szüleim elválását könnyebbé tenni, és a sajátomét is. Egyedül fogom őket hagyni, én vagyok az egy szem gyerekük. Nem fogják könnyen túl tenni magukat ha elmegyek. Nem szeretném azt látni, hogy mennyire szenvednek, és én sem akarom, hogy azt lássák mennyire legyengülök a végére. Az utolsó napokban majd hazajövök elbúcsúzni, éppen elég lesz nekik ez is.

– Sophie! Hé! Figyelsz egyáltalán? – nevetett Julie nénikém. Éppen egy piros lámpánál álltunk, már majdnem a kórháznál jártunk.

– Igen? – kaptam rá a tekintetemet.

– Csak azt kérdeztem mit akarsz majd ebédelni? – mosolya mint az anyukámé, nemhiába voltak ők testvérek.

– Umm, ja. Nekem mindegy – vágtam rá.

– Na persze – forgatta a szemeit. – Itt vagyunk Dallasban, a gyors kaják Mekkájában, és neked mindegy mit eszel? Lewisville-ben nem ehetsz ilyet! – szemei ismét az útra fókuszáltak, jobb keze a sebességváltón mozgott, elindult a sor.

– Egyébként sem ehetek gyors kaját! Ha anyu megtudja megöl mindkettőnket! – nevettem, bár legbelül tudtam, hogy anyám tényleg nem örülne neki. – De amit nem tud, az ugye nem fáj!?

– Így van! – szőke tincseit a füle mögé tűrte, alig volt 10 évvel idősebb nálam, elég késői gyerek volt a nagyiméknál, talán ezért is értettük magunkat meg ennyire. Néha úgy viselkedett mint egy őrült tini, pedig már a 30-at taposta. A pasijait havonta váltja, úgy öltözködik mint egy tizenéves, hasát szinte még télen is alig fedi valami, dekoltázsa évszaktól függetlenül kibuggyan a felsőjéből, amit persze rengeteg férfi megcsodál, mint most is a mellettünk lévő kocsisorból is. Egy fickó kacsintott Julie-ra, majd vigyorra húzta ajkait.

– Perverz majom! – Julie megnyomott egy gombot, majd a fekete ablakok eltakartak minket a kíváncsi szemek elől. Mosolyogva néztem a másik irányba, nem értettem Julie reakcióját, hiszen ő adja a pasik alá a lovat.

– Elmondod végre min törted a buksid egész idő alatt? Nem vagy te ilyen szótlan! Tudom, hogy van valami amit nem mondasz el!

Mivel kint 30 fok körül lehetett, az ablakok felhúzása nem volt valami jó ötlet, ráadásul a kérdésére duplán izzadni kezdtem.

– Bekapcsolod a légkondit? – ziháltam.

– Ja, persze – vetette oda egyszerűen. – Na elmondod? – félszemmel engem vizsgált, talán ő az egyetlen ember aki szinte még a gondolataimba is belelát. Úgy ismer mint senki mást ezen a Földön.

– Igazad van, van valami. Anyuéknak sem szóltam még róla – tekintetemet ismét az ablakon túlra szegeztem. Görcsösen a székem kárpitját markolásztam. Alapjában véve nem vagyok egy izgulós, és ideges típus, de ez a döntés, hogy itt hagyok mindenkit nagyon feszélyezetté tett. Mikor kifundáltam ezt a dolgot, olyan egyszerűnek tűnt, de most, hogy valakinek beszélnem kellett róla, megrémültem.

Julie türelmesen várta amíg összeszedem a gondolataimat. Közben megérkeztünk a kórház parkolójába is. Megvártam amíg leparkol, és rám tud figyelni.

– Nincs olyan, amit nem értenék meg, tudod nagyon jól, és a szüleid is hasonlóan megértőek – az egyik kezemért nyúlt, lágyan megszorította, hogy a támogatását erősítse.

– El fogok menni! – nyögtem ki gyorsan. Szemeimet lesütöttem, ujjaimat agymásba kulcsoltam, hogy lekössem őket.

– Hova? Nem akarsz a vizsgálatra menni? Tudod, hogy kötelező! – értetlenül pislogott, nem értett meg.

– Jaj dehogy! – testemmel felé fordultam. – Most még bemegyek, de nem akarok több kórházi vizsgálatot. Hiába való lenne itt elvesztegetni az időmet – rámutattam a kórházra. – Nem akarok gyógyszerek és a terápiák foglya lenni! Élni akarok! – hangom magabiztos volt. Biztos voltam a döntésemben.

– El akarod hagyni a családod? Jól értem? – nénikém szemei összeszűkülve kémleltek, kezdte felfogni mire akarok kilyukadni.

– Nem éppen így fogalmaznék, de igen –  szomorú szemei akárcsak az anyukámé, könnyek gyülekeztek tengerkék szemeiben, de nem engedte el őket.

– Miért? – tette fel a kérdést.

– Te is tudod, hogy nem segít a kemó és a sugárkezelés. Pár rövid hónapot adnának nekem. A gyógyszerekkel is jól érezhetem magam. Szeretném egyedül felfedezni a világot, szórakozni akarok kötöttségek nélkül. Ki akarom élvezni az utolsó hónapjaimat! De itt nem tehetem meg! Nem akarom látni a szüleim szenvedését, könnyebbé akarom tenni nekik az elválást! – szinte egy levegővel mondtam el az indokaimat, de nem tűnt meggyőzöttnek.

– Szerinted könnyebb lesz nekik? Szerinted ha elmész boldogok lesznek?

– Tudom, hogy nem! De talán nekem könnyebb lesz – szavaim kicsit önzőnek hatottak, de Julie erre nem tért ki.

– Ez a te döntésed, és ha így érzed jónak, tedd amit tenned kell. Ha a helyedben lennék lehet én is így döntenék – pár perccel ezelőtti vidámsága úgy tűnt el mint felhő felett a nap.

Másodpercekig csak néztük egymást, majd közelebb hajoltam hozzá, és átöleltem őt, tudtam, hogy a szüleim ennél sokkal rosszabbul fogják majd lereagálni ezt a döntést, de nem volt mese, muszáj volt nekik is megtudniuk.

*

Mire Julie estére hazavitt, a szüleim már vacsorával vártak engem. Mielőtt nénikém elbúcsúzott volna, szorosan megölelt, és ezt suttogta a fülembe: „Bárhova mész is, mi mindig itt leszünk neked, a döntésed ők is meg fogják érteni.”

Anyu már az ajtóban várt, gondosan művelt virágoskertjét nézte amíg meg nem érkeztünk. Puszit nyomott az arcom mindkét felére, intett Julie-nak, majd odament hozzá beszélgetni, aki még mindig a kocsiban ült.

– Menj be, édesem, rögtön megyek én is! – mosolygott anyám.

Beléptem a házba, az illat ami körül lengte a szobákat, már gyerekkorom óta ugyanilyen volt. Talán a tökéletes megnevezés rá; az otthon illata. Mélyen magamba szívtam minden részecskéjét, az előszoba falain a családunk képei díszelegtek. Minden fontos momentum meg volt örökítve. Az első amit a belépéskor észre vesz az ember, az a születésem után készült kép, majd az ovis ballagásom, a helyi középiskolás úszóverseny képe követte, azután a ballagásom napján megörökített taláros kép, végül ismét egy kórházi kép, épp az első kemoterápiám után voltam. Anyám mindenképpen meg akarta örökíteni ezt a pillanatot, azt mondta ez is az életünk része, akkor is ha rossz.

Pár perccel később már mind a hárman a vacsora körül ültünk. Mielőtt enni kezdtünk, anyám elmondta a szokásos imát, majd a napomról kérdezett.

– Nagyon megviseltek a mai vizsgálatok?

– Az MR nem volt kellemes, de az mikor volt az? – mosolyogtam undorodva. – A vérvételt még mindig ki nem állhatom – villámat beleszúrtam egy csirkemell darabkába.

– Ugye nem ettetek semmi egészségtelent? – kérdezte apám, ezzel is anyámat akarta cukkolni.

– Ha Julie-val volt, szerinted nem vitte bele a rosszba? – nevetett anyám.

– Csak egy sajtburger volt – vigyorogtam. – Na jó, és egy light cola – elhallgattam egy pillanatra. – És pár darab rántott sajt.

Anyu felhúzta a szemöldökét, láttam rajta, hogy nem erre a válaszra számított, titkon bízott abban, hogy talán tudtam a csábításnak ellenállni. Apámmal összevigyorogtunk, ő mindig a tettestársam volt ha anyu ugratásáról esett szó. Olyan boldogok voltunk a betegségem előtt, ez a pár pillanat felidézte, milyen volt régen. Mosolyom halványodni kezdett, a költözésem gondolatai kúsztak a szemeim elé. Tudtam, hogy nem sokára ez a jó hangulat tova fog szállni.

– Valami baj van? – kérdezte apám. Látta, hogy már nem nevetek velük. Gondolataim kiülhettek az arcomra, mert anyám is aggódva mért végig.

– Rosszul vagy Sophie? – anyu szinte ki sem mondta kérdését, már mellettem termett, azt hitte el fogok ájulni. Sietve nyúlt a hátamhoz, hogy megtartson, rutinja volt már ebben, főleg a kemók után.

– Jól vagyok, anyu – mosolyogtam erőltetve. – Ülj vissza, kérlek!

– Biztos jól vagy? – leült a székére, még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy igazat mondtam az állapotomról.

– Igen, biztos. Mondanom kell valamit nektek – szemeimet az ételemre sütöttem, nem tudtam a szemeikbe nézni. Egyszerre tört fel bennem a kétségbeesés és a félelem. Egyre komolyabb volt a helyzet, már nem csak a gondolataimban játszadoztam a költözés lehetőségével, ha most elmondom nekik, az hatással lesz rájuk, fájni fog nekik. És ez az egy amit nem akartam, fájdalmat okozni.

– Mondd bátran! – mosolygott apám biztatóan, óvatosan anyám kezéért nyúlt az asztalon, mintha titkon sejtette volna, hogy amit mondok az kiborítja a bilit.

– Elköltözöm – hangom távolinak hatott, mintha nem én ejtettem volna ki a szavakat, megtettem, nem volt visszaút.

1.Rész -Próbálok erős maradni-

 Sziasztok! Meghoztam az első részt a blogra. Remélem több embert megfog majd ez a kis történet. Nyugodtan hagyjatok kommentet, szívesen veszem a pozitív és negatív jellegű kritikákat is, ha van észrevételetek, írjátok meg nekem. Jó olvasást!

"A gyerekek iránti szeretetünkben benne van, hogy el fogjuk veszíteni őket."

Minden egy pörgős nap után kezdődött az egyetemen. A fejem majd’ szétszakadt az előadások után. Hetek óta tartott a fejfájásom, de betudtam a vizsgaidőszak kellemetlen velejárójának. De azon a bizonyos napon a szervezetem nem bírta tovább. Mikor a büfébe siettem az egyik csoporttársammal, az ebédlő közepén egyszerűen elterültem mint egy részeg víziló, epilepsziás rohamot kaptam. Szerencsére néhány önjelölt orvosnak köszönhetem, hogy nem haraptam el a nyelvem, ez még sem vigasztalt abban, hogy egy egész egyetemnyi diák látta feltörni a számból a habzó nyáltengert. Azonnal beszállítottak a legközelebbi kórházba, ahol órák alatt megállapították, hogy rákos sejtek zabálják az agyamat, a   szövettan után kiderült, hogy egy igen agresszív rákkal állok szemben, melynek csodás neve: Glioblastoma multiforme. A bal halántékom körül tevékenykedik, de ez még semmi, bármelyik pillanatban gondolhat egyet és átterjedhet a másik agyféltekémre is. Műtéti eltávolítása nem lehetséges, ami azt jelenti, hogy tovább fog nőni, és bármikor bedobhatom a törölközőt. Az orvosaim szerint akár másfél évet is élhetek még a kezelések mellett. Hét-nyolc féle gyógyszert kellett szednem, és két hetente sugárkezelést kaptam, amit nekem elhihetsz nem volt valami felemelő. Ezek a kezelések visszatarthatják a tumorom növekedését, de csak ideig óráig.
Bármennyire is lehangoló a történetem, az én sztorimnak még itt nincs vége. Ami azt illeti talán még csak ezek után kezdődik. Más emberek ilyenkor már eltemetik magukat. Feladják a hitüket, elzárkóznak az emberektől, nem látják meg többé a világ szépségeit. Na jó, én nem azt mondom, hogy örültem a betegségemnek, sírtam is, rengeteget. Eleinte nehéz volt elfogadnom ami velem történik, igazságtalannak éreztem. Két hónapja tart a harcom ezzel a betegséggel,   nagy mértékben megváltoztatta a mindennapjaimat. Már nem járok az egyetemre, a kezelések miatti gyengeségem, és rosszulléteim felőrölték az energiámat. De egy nap úgy keltem fel, hogy ez így nem mehet tovább, úgy kell élnem mint ezelőtt, ki kell élveznem minden pillanatot amíg a Földön tartózkodom. Látni akarom egy kis tehén megszületését, ahogy a hósipkák olvadnak a sarkmezőkön, és hallani szeretném Bruno Mars angyali hangját, amint csak nekem énekel. Romlott tökkel akarom dobálni az exem házát, ja és repülni is vágyom. Tudom, némelyik szinte megvalósíthatatlan, de én azon leszek, hogy mindent megéljek, minden zsigeremben érezni akarom, hogy szabad vagyok, mindent megtehetek. Ezért a sugárt és a kemót pár napja kiiktattam a napirendjeim közül, ugyan a gyógyszereket még szedem, de idő kérdése, hogy mikor szabadulok meg tőlük is. A szüleim rettentően aggódnak értem, édesanyám mindennap órákat gubbaszt a gépe felett, hogy gyógymódot keressen nekem. Apám egyszerűen beletörődött a helyzetbe, háziorvos lévén van egy kis rálátása a dolgokra, ezért ő az egyetlen a családban aki a leghamarabb fogadta el a gyógykezelés ellenességemet. Ezek a dolgok csak pár rövid hónapot adhatnak nekem, de milyen áron? Folytonos rosszulléteket kapnék a kemó után, hánynék, olyan gyenge lennék mint egy falevél. Nem akarok a kemó, és más kórházi baromság fogja lenni. Élni akarok, ha csak egy rövid időre is, de mindent megteszek, hogy életem legboldogabb hónapjait éljem át.

*

Anyám úgy lopakodott fel a nyikorgós falépcsőn az emeletre, mintha egy elefánt tette volna. Hangos recsegések jelezték, hogy reggelit hoz fel a szobámba. Azt hiszi akkor ébredek fel mikor megsimogatja a hajamat, soha nem árultam még el magam, meghagyom ezt a kis örömet neki. Mi lenne ha megtudná, hogy képtelen halkan közlekedni?
Szemeimet bántotta a kintről beszökő nap sugarai, hunyorítva fókuszáltam az ablakra, a fények úgy táncoltak a reluxám szélétől egészen a padlóig, mint megannyi szentjánosbogár az éjben. A földszintről felszökő kávé illata elöntötte a szaglóidegeimet, vágyakozva nyeltem egyet, 2 hónapja, hogy nem ihattam a finom italból. Az orvosom megtiltotta.
Anyám óvatos, de hangos léptekkel nyitotta ki az ajtómat, majd besettenkedett hozzám, egészen az ágyamig.
– Kincsem, Édesem! – suttogta a fülembe, hallottam ahogy a tálcát az éjjeliszekrényemre helyezte. Majd ujjai gyengéden szántottak végig másnapos hajamon. A legjobb érzés volt   a világon, minden érintéséből éreztem, mennyire szeret engem.
– Ugye nem zöldség és gyümölcs a menü? – dünnyögtem fáradtan a párnámba. Kezeimet a párnám alá csúsztattam, arcomat a párnába temettem. Anyu tudta, hogy simogatnia kell, olyan voltam mint egy kiscica, szinte még doromboltam is.
– Sophie, már nem vagy kisgyerek! – nevetett fel csilingelő hangján, de nem vette le a hajamról a kezét, tovább simogatott.
– Ez az egyik legjobb dolog amiért érdemes élnem, kérlek ne kínozz! – brummogtam tettetett sértődöttséggel. Az ujjbegyei megálltak a tarkómnál, éreztem ahogy megrázkódik mellettem. – Anyuuu – húztam el a szót, hogy folytassa.
Válasz és simogatás helyett halk szipogást és hüppögést hallatott. Egy pillanat alatt hasról a hátamra kerültem. Azon nyomban ő is megmozdult, háttal ült nekem. Próbálta eltakarni előlem keserű könnyeit. Őszbe menő, barna hajzuhatagával falat emelt maga köré.
– Bocsáss meg! Túl érzékeny vagyok! – nyögte ki halkan.
– Nem akartalak megbántani! – egyik kezemet a vállára helyeztem, lágyan megszorítottam, hogy érezze még mellette vagyok. Éreztem, hogy ez még nem segít, ezért feltérdepeltem, és mindkét karommal átöleltem őt. – Ne sírj! – csitítottam.
Körbenéztem a lila, virágmintás szobámon, oly sok boldog, és rossz pillanatot láttak ezek a falak, itt nőttem fel, ide zárkóztam be ha hisztis voltam, itt csókolt meg az első fiú, és most itt peregnek életem utolsó hónapjai is. Rájöttem, hogy nem akarok bezárva meghalni, ki kell innen törnöm. Anyám minden egyes elérzékenyülése közelebb vitt ahhoz a ponthoz, hogy el kellett fogadjam az eljövendőt, mégpedig azt, hogy hamarosan meghalok. Ha tetszik, ha nem.
– Nem akarom, hogy elmenj! Esküszöm simogatlak életed végéig. Ha ez kell ahhoz, hogy velem maradj, megteszem! – sírós hangját próbálta normalizálni, de nehezen ment neki.
– Jaj Anyu! – még szorosabban szorítottam őt, talán percekig is, egészen addig amíg rázkódós sírása alább nem hagyott. – Mindig veletek leszek, idebent – jobb kezemet a szíve felé helyeztem. Erősnek mutatkoztam előttük, de legbelül rettegtem a haláltól.
– Nekem ez nem elég! – végre rám nézett, piros, duzzadt szemei kialvatlanságról és hatalmas lelki fájdalomról árulkodott.
– Clara! Hamarosan indulnunk kell! Siess kérlek! – apám dörmögős, mégis szeretetteljes hangja szűrődött be a kis szobába, majd pár pillanattal később ő maga is megjelent az ajtómban. Hófehér, rövid haja mit sem öregített rajta, még mindig nagyon jó képű volt, mosolya a legnyugtatóbb volt a világon, tekintélyt parancsoló megjelenésén barna, őzike szemei mindig halványítottak.
– Jó reggelt, szerelmeim! – mosolya ugyan nem fagyott le az arcáról mikor meglátott, mégis láttam rajta, hogy megviseli a látvány. Próbált erősnek mutatkozni, ami anyámnak egyáltalán nem ment.
– Szia, Apu! – viszonoztam mosolyát, majd egyik kezemmel jeleztem, hogy jöjjön közelebb. Leült mellénk, fejét anyám vállára hajtotta, karjaimmal átöleltem őket, tudtam, hogy apámnak is szüksége van a támogatásra, bármennyire is nem mutatja ki.
– Látod George, ő a mi kis angyalkák – suttogta anyám szipogva.
– Mindig is az lesz Clara! – apám dörmögős hangja mintha egy pillanatra elcsuklott volna, kezemet a tenyerébe helyezte, lágyan megszorította.
Hosszú hetek óta ez volt az első, hogy én is elmorzsoltam egy könnycseppet. Előttük tartani akartam magam, nem szerettem volna még nagyobb fájdalmat okozni nekik. Féltem őket, félek attól, hogy nem élik túl az elvesztésemet. Halálom után is így óvom majd őket, igazuk lesz, én leszek a védőangyaluk. Istennel már az első percben megtárgyalom ezt.

Prológus

Üres élet, céltalan lét, kongó egyhangúság. Mindez mit nem szerettem volna, és talán egy ember sem szeretne élete során. Úgy akartam élni, mint a főszereplők a boldog filmekben. Álmokkal, célokkal, barátokkal, családdal körülvéve. Soha nem akartam üres fejjel bolyongó zombi lenni, aki nem tudja miért él-e Földön. Álmaink teljesítésére van időnk? Elég lenne egy egész élet? Sőt! Elég pár hónap? Azt hiszem a válasz erre : IGEN! Ha melletted van valaki, aki bátorít, segít, kitart mellett, és ráadásul te is akarod. Minden lehetséges. Minden!
Miután agydaganatot diagnosztizáltak nálam, úgy döntöttem, hogy élvezem életem utolsó hónapjainak minden napját. Nekem nem kell a kemó, nem kérek sajnálkozó tekinteteket, nem nehezítem meg a szüleim elválását. A hetekig tartó gyógykezelés után úgy döntöttem, hogy ideje kihasználni azt a kis időt ami még megadatott nekem. Elköszöntem mindenkitől aki fontos volt számomra, és útra keltem. Vonattal, busszal, néha stoppal érkeztem meg egy-egy célállomáshoz. De soha nem hittem volna, hogy utolsó állomásom egy kisváros lesz, ahol ott várt ő, ki minden álmomat teljesítette.